Prágában a Tábori utcában szintén volt egy hasonló eset - kezdte Švejk -, volt ott egy Hořejší nevű kereskedő, szemben vele egy kicsit arrébb volt a Pošmourný kereskedő boltja, és a kettő között volt a Havlasa szatócs. Ennek a Hořejšínek egyszer az az ötlete támadt, hogy jó lenne társulni a Havlasa szatóccsal a Pošmourný ellen, és elkezdett tárgyalni vele, hogy összetársíthatják a két boltot és a cégtáblára kiírják, hogy “Hořejší és Havlasa”. De ez a Havlasa szatócs elment a Pošmournýhoz, és azt mondja neki, hogy Hořejší ezerkétszázat kínál neki a szatócsboltjáért, és azt akarja, hogy társuljon vele. De ha ő, Pošmourný, ezernyolcszázat fizet, akkor ő inkább vele társul a Hořejší ellen. Így aztán meg is állapodtak, és ez a Havlasa egy ideig folyton csak ugrált a Hořejší körül, akit elárult, és úgy tett, mintha a legjobb barátja volna, és amikor szóba jött, hogy mikor és hogyan lesz a társulás, mindig azt mondta: “Persze, persze, nemsokára. Én csak azt várom, hogy a lakóim megjöjjenek a nyaralásból.” És amikor ezek a lakók megjöttek, hát tényleg már kész volt minden, ahogy ő mindig ígérte ennek a Hořejšínek, hogy meglesz a társulás. Egy reggel, amikor a Hořejší kiment boltot nyitni, egy óriási cégtáblát látott a konkurrencia fölött: “Pošmourný és Havlasa.