Ez pont olyan, mint egyszer a Valešnél, lent az étteremben, amikor egy ilyen baleknek szintén durchja volt, de nem játszotta meg, hanem mindig a legkisebb lapokat tette a talonba, és mindenkit hagyott betlizni. De micsoda lapjai voltak! Az összes színekből a legerősebbek. Ahogy most se kerestem volna rajta semmit, ha maga megjátssza a durchot, ugyanúgy volt akkor is, és a többiek se kerestek volna; de csak ment a játék, és mi folyton fizethettünk volna neki. A végén azt mondom: “Herold úr, legyen olyan szíves, játsszon durchot, és ne hülyéskedjen.” De ő nekem jön, hogy azt játszik, amit akar, fogjuk be a szánkat, mert neki egyetemje van. De aztán ráfizetett a dologra. A vendéglős jó ismerősünk volt, a pincérnővel is nagyon bizalmas viszonyban voltunk, úgyhogy a rendőrpatrujnak meg tudtuk magyarázni, hogy minden rendben van. Először is, micsoda gorombaság az tőle, hogy éjjeli csendháborítást követ el, és rendőrt hív, csak azért, mert a vendéglő előtt megcsúszik a jégen, és addig csúszik az orrán, amíg be nem töri. Mi hozzá se nyúltunk, amikor hamisan máriásozott, és amikor lelepleztük, olyan gyorsan kiszaladt, hogy orra esett. A vendéglős meg a pincérnő is igazolta, hogy igazán nagyon gentleman módra viselkedtünk vele szemben. Különben sem érdemelt semmi mást. Ott ült este héttől éjfélig egy árva sör meg egy pohár szóda mellett, és adta az isten tudja, miféle nagyurat, mert egyetemi tanár volt, és a máriáshoz annyit értett, mint a tyúk az ábécéhez.