Amikor a háború elején Szerbiába mentünk, minden állomáson torkig telezabáltuk magunkat, mert mindenütt csak úgy hordták az ételt. A libacombokról levágtunk olyan kis darabokat a legfinomabb húsból, és azzal játszottunk malmot csokoládétáblákon. Horvátországban, Eszéken, két úr a veteránok szövetségéből behozott a vagonba egy nagy kondér nyúlpecsenyét, de azt már nem bírtuk ki, és a fejükre öntöttük az egészet. Az egész úton nem csináltunk semmi mást, csak okádtunk kifelé a vagonból. Matějka káplár a mi vagonunkban úgy teletömte magát, hogy egy deszkát kellett rakjunk a hasára és úgy ugráltunk rajta, ahogy a káposztát tapossák, mert csak így könnyebbült meg, és a végén kijött belőle minden, felül is meg alul is. Amikor átutaztunk Magyarországon, minden állomáson sült csirkéket dobáltak be nekünk a vagonba. Ezekből semmit se ettünk meg, csak a velőt. Kaposfalván a magyarok egész darab disznósülteket hajigáltak be a vagonba, és egy bajtársat úgy kupán vágtak egy disznófejjel, hogy ő aztán három vágányon is keresztülkergette az adományozót az übersvungjával. Boszniában viszont már vizet se kaptunk. De Boszniáig, hiába volt megtiltva, kaptunk mindenféle pálinkákat, amit csak a szemünk-szánk kívánt, meg bort is patakban. Emlékszem, hogy egy állomáson valami hölgyek meg kisasszonyok sörrel akartak traktálni bennünket, mi meg belevizeltünk nekik a söröskannájukba. De futottak is aztán a vagontól!