Évekkel ezelőtt áthelyeztek hozzánk a hetvenötösöktől egy Blüher nevű őrnagyot. Ez havonként egyszer mindig összehívatott bennünket, és négyszögbe állított, és arról elmélkedett velünk, hogy mi az a katonai felsőbbség. Ez semmi mást nem ivott, csak sligovicát. “Minden tiszt, katonák, magyarázta nekünk a kaszárnyaudvaron, már önmagában a legtökéletesebb lény, és százszor annyi esze van, mint nektek itt együttvéve. Ti egyáltalán nem is tudnátok elképzelni, katonák, valami tökéletesebb dolgot, mint egy tiszt, még akkor se, ha ezen törnétek a fejeteket, amíg éltek. Minden tiszt egy szükséges lény, ellenben ti, katonák, csupán véletlen lények vagytok, ti létezhettek, de nem muszáj, hogy létezzetek. Hogyha háborúra kerülne a sor, katonák, és ti elesnétek a császár őfelségéért, jól van, az nem változtatna sokat a helyzeten, de ha előbb a tisztetek esne el, csak akkor látnátok igazán, hogy ti mennyire a függvényei vagytok neki, és hogy ez milyen nagy veszteség. A tisztnek léteznie kell, és a ti létezésetek tulajdonképpen csak a tiszt uraktól származik, ti belőlük eredtek, tisztek nélkül ti nem lehettek a világon, ti a ti katonai feljebbvalóitok nélkül még fingani se tudnátok. Számotokra, katonák, a tiszt egy erkölcsi törvény, akár értitek ezt, akár nem, és mivel minden törvénynek kell hogy legyen egy törvényhozója, katonák, ez a törvényhozó csakis a tiszt lehet, akivel szemben ti lekötelezettnek érzitek, és kell hogy érezzétek magatokat, és akinek minden utasítását kivétel nélkül teljesítenetek kell, még akkor is, ha nem tetszik nektek.”

Aztán egyszer, amikor befejezte, körbejárta a négyszöget, és egymás után megkérdezte mindenkitől:

“Mit érzel, amikor takarodó után jössz vissza a kaszárnyába?”

Mindenki összevissza válaszolt, hogy ők még sohasem késtek el, vagy hogy minden késésnél felfordult a gyomruk, az egyik azt mondta, hogy ő ilyenkor kaszárnyaáristomot érez, és így tovább. Ezeknek a Blüher őrnagy mindjárt megparancsolta, hogy álljon félre az egész banda, és délután büntetésből csuklógyakorlatokat fognak csinálni az udvaron, mert nem tudják kifejezni, hogy mit éreznek. Amikor rám került a sor, nekem eszembe jutott, hogy miről elmélkedett velünk legutoljára, és amikor hozzám ért, egészen nyugodtan azt mondtam neki:

“Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy amikor elkésve jövök vissza, mindig valamiféle nyugtalanságot, félelmet és lelkifurdalást érzek magamban. Ellenben, amikor kimaradási engedélyem van, és idejében visszaérek a kaszárnyába, akkor engemet valami mennyei nyugalom száll meg, és belső elégedettség mászik belém.”

Körös-körül mindenki nevetett, és Blüher őrnagy rám ordított:

“Terajtad, piszok, legfeljebb poloskák másznak, amikor a priccsen horkolsz. Még van pofája heccelődni a nyavalyásnak.”

És ezért olyan spanglit kaptam, hogy öröm volt nézni.