Egyszer az “Alagút” című éjjeli mulatóban ültem, és az orangutánokról diskuráltunk. Ott ült velünk egy tengerész, és ez azt mesélte, hogy az orangutánt sokszor nem lehet megkülönböztetni egy szakállas polgártól, mert egy ilyen orangutánnak úgy be van nőve az álla szőrrel, mint… “Például, azt mondja, mint annak az úrnak ott a szomszéd asztalnál.” Mind odanéztünk, és az a szakállas úr odajött a tengerészhez, és adott neki egy pofont, a tengerész pedig betörte neki a fejét egy sörösüveggel, mire ez a szakállas úr összeesett, és úgy maradt fekve ájultan, és a tengerésztől elbúcsúztunk, mert ő mindjárt elment, amikor látta, hogy annyira fejbe verte. Aztán mi felélesztettük azt az urat, amit igazán rosszul tettünk, mert ahogy magához tért, ránk hozta az őrjáratot, pedig minekünk aztán tényleg semmi közünk nem volt az egészhez, és az őrjárat bevitt minket a rendőrségre. Ő ottan folyton csak a magáét hajtogatta, hogy mi orangutánnak néztük őt, hogy semmi másról se beszéltünk, csak őróla. Mindig ezt hajtogatta. Mi meg, hogy nem, hogy ő egyáltalában nem orangután. Ő meg, hogy de igen, hallotta. Én megkértem a komisszár urat, hogy magyarázza meg neki a dolgot. Meg is magyarázta, nagyon jóindulatúan, de ővele nem lehetett beszélni, és azt mondta a komisszár úrnak, hogy ő ehhez nem ért, és összejátszik velünk. Erre föl a komisszár úr lecsukatta őt, hogy kijózanodjon, mi meg vissza akartunk menni az “Alagút”-ba, de már nem mehettünk, mert minket is betettek a karcerbe.