Egyszer egy fekete spicc, ami a klamovkai kutyatelep részére kellett nekem, szintén nem akarta elvenni tőlem a szafaládét. Három napig jártam utána, aztán már nem bírtam ki, és megkérdeztem a nőtől, aki a kutyát sétáltatta, hagy mit zabál ez a kutya, mert olyan szép. A nő nagyon büszke lett, és azt mondta, hogy legjobban szereti a karajt. Én erre rántott szeletet vettem neki. Gondoltam, hogy az biztos jobb. Nahát, és ez a dög kutya rá se szagol, mert borjúszeletet vittem, ő meg disznóhúsra volt szoktatva. Így aztán muszáj voltam karajt venni. Megszagoltattam vele, és elfutok, a kutya meg utánam. A nő csak kiabált: “Pucika, Pucika”, na de a kedves Pucika fütyült rá. Loholt a karaj után, amíg be nem fordultunk a sarkon, aztán láncot tettem a nyakára, és másnap már ott is volt a klamovkai telepen. Volt a nyaka alatt egy kis fehér szőr, egy folt, azt befestették feketére, és nem ismert rá többet senki.