Mikor én egyszer régen állatkereskedéssel foglalkoztam, eljött hozzám egy hölgy, hogy a papagája kirepült a kertbe, és valami fiúcskák éppen indiánosdit játszottak a villa előtt, és megfogták a papagájt, és az összes tollait kitépdesték a farkából, és feldíszítették vele magukat, mint a rendőrök. És a papagáj ettől a szégyentől, hogy farok nélkül maradt, egészen megbetegedett, és az állatorvos valami porokkal betette neki az ajtót. Szóval azt mondja, venni akar most egy papagájt, de egy rendeset, nem egy olyan gorombát, aki csak káromkodni tud. Mit tehettem volna, nem volt otthon semmilyen papagájom, és nem is tudtam egynek se a címét. Csak egy harapós bulldogom volt a háznál, egy teljesen vak állat. És ezért, óberlajtnant úr, kérem, délután négy órától este hét óráig muszáj voltam beszélni a hölgynek, amíg a papagáj helyett megvette ezt a vak bulldogot. Nehezebb dolog volt, mint valami diplomáciai helyzet, és amikor elment, még mondtam is: “Na, ennek próbálják meg levágni a farkát azok a fiúk”, és aztán többet nem találkoztam ezzel a hölggyel, mert el kellett költözzek Prágából a bulldog miatt, mert a kutya megharapta az egész házat. Most már el tetszik hinni, óberlajtnant úr, kérem, hogy nagyon nehéz egy rendes állatot kapni?