Egyszer Vysočanyból villamoson mentem Prágába, és Libeňben felszállt hozzánk egy Novotný nevű úr. Mihelyt ráismertem, mindjárt odamentem hozzá a peronon, és beszélgetni kezdtem vele, hogy mi mind a ketten dražoviak vagyunk. De ő rám ordított, hogy ne molesztáljam, mert ő nem ismer engem. Én elkezdtem magyarázni neki, hogy emlékezzen csak vissza, én sokat jártam hozzá kisfiú koromban a mamával, akit Antóniának hívtak, a papát Prokopnak hívták, és kasznár volt. De még akkor sem akart tudni arról, hogy ismerjük egymást. Aztán elmondtam neki még apróbb részleteket is, hogy Dražovban két Novotný volt, a Tonda meg a Josef. Hogy ő ez a Josef, és nekem megírták róla Dražovból, hogy agyonlőtte a feleségét, mert az asszony murizott vele, amikor ivott. Erre ő felemelte a kezét, én elugrottam, és ő betörte az ablakot az elülső peronon, azt a nagyot a vezető előtt. Így aztán leszállítottak és bekísértek bennünket, és a rendőrségen kiderült, hogy azért volt olyan érzékeny, mert egyáltalában nem Josef Novotnýnak hívták, hanem Eduard Doubravának, és az amerikai Montgomeryből való volt, és ide látogatóba jött a rokonaihoz, akiktől a családja származott.

Emlékszem például egy Sylvanus nevű bakára a nyolcadik menetszázadból. Erre azelőtt egymás után sózták rá a büntetéseket, de még milyeneket. Ez nem röstellte ellopni a bajtársa utolsó krajcárját, és amikor a gefechtbe került, ő vágta át először a dráthindernisszeket, elfogott három pofát, és az egyiket mindjárt az úton agyonlőtte, mert azt mondja, nem bízott benne. Nagyezüstöt kapott, felvarrtak neki két csillagot, és ha később a Dukla alatt fel nem akasztják, már régen cugszfürer lett volna. De fel kellett hogy akasszák, mert egy gefecht után jelentkezett felderítésre, és egy másik ezrednek a járőre rajtacsípte, mikor a hullákat fosztogatta. Találtak nála vagy nyolc zsebórát és egy csomó gyűrűt. Így aztán felakasztották a dandártörzsnél.

Soha nem felejtem el, ahogy egy Pech nevű regrutát lecsuktak. A hadnagyunkat Mocnak hívták, és ez összehívta a regrutákat, és mindegyiktől megkérdezte, hogy honnét való. “Ti zöldfülű regruták, átkozottak, mondta nekik, meg kell tanuljátok, hogy világosan és pontosan válaszoljatok, mint az ostor pattogás. Nahát, kezdjük. Hovávalósi maga, Pech?” Ez a Pech egy intelligens ember volt, és azt felelte: “Alsó-Bousov, Unter Bautzen, 267 ház, 1936 cseh lakos, jičíni kapitányság, sobotkai járás, a volt Kost-féle uradalom, Szent Katalin plébániatemplom a XIV. századból, újjáépítette gróf Václav Vratislav Netolický, iskola, posta, távíró, cseh kereskedelmi vasút, cukorgyár, fűrészmalom, Valcha major, évenként hat nagyvásár.” Erre a Moc hadnagy ráugrott, és egymás után kezdte lekenni neki a pofonokat, és ezt ordította: “Nesze, az első nagyvásár, nesze a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik.” És a Pech bataillonsraportra jelentkezett, pedig regruta volt. Az irodában akkor nagyon vidám társaság volt, és ezért azt írták be, hogy az alsó-bousovi nagyvásárok miatt megy bataillonsraportra. Rohell őrnagy volt a zászlóaljparancsnok. “Also, was gibts?” kérdezte Pechtől, és ez elkezdte: “Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy Alsó-Bousovban évenként hat nagyvásár van.” Így aztán Rohell őrnagy ráordított, nagyot toppantott, és mindjárt bevitette a katonai kórház dili-osztályára; attól fogva ez a Pech volt a legrosszabb katona, ki se látszott a sok büntetésből.

Évekkel ezelőtt áthelyeztek hozzánk a hetvenötösöktől egy Blüher nevű őrnagyot. Ez havonként egyszer mindig összehívatott bennünket, és négyszögbe állított, és arról elmélkedett velünk, hogy mi az a katonai felsőbbség. Ez semmi mást nem ivott, csak sligovicát. “Minden tiszt, katonák, magyarázta nekünk a kaszárnyaudvaron, már önmagában a legtökéletesebb lény, és százszor annyi esze van, mint nektek itt együttvéve. Ti egyáltalán nem is tudnátok elképzelni, katonák, valami tökéletesebb dolgot, mint egy tiszt, még akkor se, ha ezen törnétek a fejeteket, amíg éltek. Minden tiszt egy szükséges lény, ellenben ti, katonák, csupán véletlen lények vagytok, ti létezhettek, de nem muszáj, hogy létezzetek. Hogyha háborúra kerülne a sor, katonák, és ti elesnétek a császár őfelségéért, jól van, az nem változtatna sokat a helyzeten, de ha előbb a tisztetek esne el, csak akkor látnátok igazán, hogy ti mennyire a függvényei vagytok neki, és hogy ez milyen nagy veszteség. A tisztnek léteznie kell, és a ti létezésetek tulajdonképpen csak a tiszt uraktól származik, ti belőlük eredtek, tisztek nélkül ti nem lehettek a világon, ti a ti katonai feljebbvalóitok nélkül még fingani se tudnátok. Számotokra, katonák, a tiszt egy erkölcsi törvény, akár értitek ezt, akár nem, és mivel minden törvénynek kell hogy legyen egy törvényhozója, katonák, ez a törvényhozó csakis a tiszt lehet, akivel szemben ti lekötelezettnek érzitek, és kell hogy érezzétek magatokat, és akinek minden utasítását kivétel nélkül teljesítenetek kell, még akkor is, ha nem tetszik nektek.”

Aztán egyszer, amikor befejezte, körbejárta a négyszöget, és egymás után megkérdezte mindenkitől:

“Mit érzel, amikor takarodó után jössz vissza a kaszárnyába?”

Mindenki összevissza válaszolt, hogy ők még sohasem késtek el, vagy hogy minden késésnél felfordult a gyomruk, az egyik azt mondta, hogy ő ilyenkor kaszárnyaáristomot érez, és így tovább. Ezeknek a Blüher őrnagy mindjárt megparancsolta, hogy álljon félre az egész banda, és délután büntetésből csuklógyakorlatokat fognak csinálni az udvaron, mert nem tudják kifejezni, hogy mit éreznek. Amikor rám került a sor, nekem eszembe jutott, hogy miről elmélkedett velünk legutoljára, és amikor hozzám ért, egészen nyugodtan azt mondtam neki:

“Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy amikor elkésve jövök vissza, mindig valamiféle nyugtalanságot, félelmet és lelkifurdalást érzek magamban. Ellenben, amikor kimaradási engedélyem van, és idejében visszaérek a kaszárnyába, akkor engemet valami mennyei nyugalom száll meg, és belső elégedettség mászik belém.”

Körös-körül mindenki nevetett, és Blüher őrnagy rám ordított:

“Terajtad, piszok, legfeljebb poloskák másznak, amikor a priccsen horkolsz. Még van pofája heccelődni a nyavalyásnak.”

És ezért olyan spanglit kaptam, hogy öröm volt nézni.

A mi főnökünk, Kokoška úr, borzasztó vallásos ember volt, és egyszer azt olvasta, hogy Szent Pelegrinus megsegített valami felpuffadt jószágot. Ezért a Kokoška úr valahol Smíchovban képeket nyomattatott Szent Pelegrinusról és az Emauzi-kolostorban beszenteltette ezeket kétszáz forintért. Aztán minden csomag tehénfűszerhez hozzácsomagoltunk egy ilyen képet. Ezt a fűszert meleg vízben felkavarták a teheneknek, sajtárból megitatták velük, és közben felolvastak a jószágnak egy Szent Pelegrinushoz intézett imácskát, amit Tauchen úr, a mi segédünk írt. Tudniillik, amikor ki voltak nyomtatva ezek a Szent Pelegrinus képek, a másik oldalára még oda kellett nyomtatni valami imácskát. Így aztán este az öreg Kokoška behívatta a Tauchen urat, és azt mondta neki, hogy reggelig írjon valami imácskát arra a képre és arra a fűszerre, és amikor a Kokoška úr tíz órakor bejön a boltba, már készen kell lenni az egésznek, hogy mindjárt a nyomdába mehessen, mert a tehenek már várják azt az imácskát. Vagy-vagy. Ha szépen megírja, egy forint üti a markát, ha pedig nem, akkor két hétre fel van mondva neki. A Tauchen úr egész éjszaka izzadt, és reggel egészen kialvatlanul jött boltot nyitni, és még semmi se volt neki megírva. Sőt még azt is elfelejtette, hogy hogy hívják azt a tehénfűszeres szentet. Aztán a szolgánk, a Ferdinand húzta ki a pácból. Ez mindenhez értett. Amikor kamillateát szárítottunk a padláson, mindig belemászott, lehúzta cipőjét, és megtanított bennünket, hogy így elmúlik a lábizzadás. Vagy galambokat fogott a padláson, ki tudta nyitni a pénzesfiókot, és még megtanított bennünket más svindlikre is, amiket az árukkal lehetett csinálni. Énnekem mint inasnak olyan patikám volt otthon, amit a boltból vittem haza, amilyen az Irgalmasoknak se volt. Nahát, ez a Ferdinand kisegítette a Tauchen urat; csak annyit mondott: “Adja csak ide, Tauchen úr, hadd nézzem meg”, és a Tauchen úr mindjárt hozatott neki egy sört. És még meg se hozták a sört, amikor a Ferdinánd már kész is volt a felével, és fel is olvasta:

Mennyből hozok boldog hírt,
orvosságot, csodaírt.
Tehén, borjú, minden marha,
lehet akármilyen fajta,
a Kokoška-féle portól
megszabadul minden kórtól…

Aztán, amikor megitta a sört, és húzott egy jót a tinktúra amarából is, már nagyon gyorsan ment neki, és egy pillanat alatt gyönyörű szépen be is fejezte:

Hallgassatok Szent Pelegrin szavára,
egy csomagnak csak két forint az ára.
Szent Pelegrin, barmainknak őre,
tekints le a hálás legelőre.
A sok gazda dicshimnuszt zeng teneked,
Szent Pelegrin, óvj meg minden tehenet…

Aztán, amikor megjött a Kokoška úr, a Tauchen úr bement vele az irodába, és amikor kijött, megmutatott nekünk két forintot, nem pedig egyet, ahogy a főnök ígérte, és felesbe osztozni akart rajta a Ferdinand úrral. De a Ferdinandot, amikor azt a két forintot meglátta, egyszerre csak megszállta a mammon. Azt mondja, nem, vagy dupla, vagy semmi. Így aztán a Tauchen úr nem adott neki semmit, és megtartotta magának azt a két forintot, engem kivitt a raktárba, adott nekem egy pofont, és azt mondta, hogy ilyen pofonokból még százat fogok kapni, ha el merem mondani valahol, hogy azt nem ő költötte és írta, és ha a Ferdinand panaszkodni menne az öreghez, azt kell mondjam, hogy a Ferdinand szolga egy hazug. Erre meg is kellett esküdjek neki, valami dragon-ecetes demizson előtt. És a mi bolti szolgánk elhatározta, hogy megbosszulja magát ezen a tehénfűszeren. Mi ezt nagy ládákban kevertük a padláson, ő pedig amennyi egérpiszkot csak össze tudott seperni, mind odahozta, és belekeverte. Aztán lócitromot gyűjtött az utcán, otthon megszárította, egy fűszeres mozsárban porrátörte, és ezt is beledobálta a Szent Pelegrinus képével ellátott tehénfűszerbe. És még ez se volt neki elég. Belepisált ezekbe a ládákba, belekakált és úgy összekavarta, hogy olyan lett, mint a korpakása…

Ott volt nálunk tényleges szolgálatban egy Herál nevű tanító, és ez egyszer elmesélte nekünk a priccsen fekve, amikor az egész szoba kaszárnyaáristomot kapott, hogy a prágai múzeumban megvannak egy könyvben egy ilyen katonai bíróság feljegyzései Mária Terézia korából. Minden ezrednek megvolt a hóhérja, és ez darabonként egy Mária Terézia-tallérért végezte ki az ezredből való katonákat. És az írások szerint volt olyan nap, amikor ez a hóhér öt tallért is megkeresett.

Amikor a helyőrségi fogházban ültem, volt ott velünk egy ilyen okos ember, nagyon művelt ember, kereskedelmi iskolai tanár. Ez megszökött a harctérről, és borzasztó nagy pert akartak csinálni vele, hogy mint elrettentő példát elítéljék és felakasszák, és ez borzasztó egyszerűen kibújt az egészből. Öröklött terheltséget kezdett szimulálni, és amikor a törzsorvos megvizsgálta, azt mondta neki, hogy ő nem szökött meg, ő csak nagyon szeret utazgatni már fiatal korától fogva, és mindig az a vágya, hogy eltűnjön valahová messzire. Egyszer, azt mondja, Hamburgban ébredt fel, egy máskor meg Londonban, és nem tudta, hogy került oda. Az apja, azt mondja, alkoholista volt, és öngyilkosságot követett el az ő születése előtt, az anyja prostituált volt, és elitta az életét, és delíriumban halt meg. A húga, azt mondja, a folyóba ugrott, a nővére a vonat elé vetette magát, a bátyja leugrott a vyšehradi vasúti hídról, a nagypapája meggyilkolta a feleségét, aztán leöntötte magát petróleummal, és felgyújtotta magát, a másik nagymamája elcsavargott a cigányokkal, és a börtönben gyufával megmérgezte magát, egy unokatestvére, akit többször elítéltek gyújtogatásért, a kartouzyi fegyházban felnyitotta a nyakán az ereket egy üvegcseréppel, egy unokanővére, az apai ágról, Bécsben levetette magát a hatodik emeletről, és azt mondja, őneki magának is borzasztóan elhanyagolták a nevelését, és tízéves koráig nem tudott beszélni, mert hathónapos korában, amikor átpólyálták az asztalon, és közben elfutottak valahová, egy macska lerántotta őt az asztalról, és ahogy leesett, megütötte a fejét. Mostanában is szoktak néha nagyon erős fejfájásai lenni és ilyen pillanatokban, azt mondja, nem tudja, hogy mit csinál, és ilyen állapotban jött vissza a frontról is Prágába, és csak akkor tért magához, amikor az “U Fleků” sörözőben lefogta a katonai rendőrség. Barátom, azt láttátok volna, hogy milyen szívesen elengedték a katonaságtól, és még vagy öt közlegény, aki egy cellában ült vele, mindenesetre feljegyezte magának egy darab papirosra az egészet, ilyesformán:

Apa alkoholista. Anya prostituált.
I. nővér (vízbe fúl).
II. nővér (vonat).
Báty (hídról).
Nagypapa † feleségét, petróleum, meggyújtotta.
II. nagymama (cigányok, gyufa) † stb.

És az egyik, aki ezeket szintén megpróbálta előadni a törzsorvosnak, már az unokatestvérig se jutott el, és a törzsorvos azt mondta neki, mert az már a harmadik eset volt: “Te gazember, és egy apai ágról való unokanővéred levetette magát Bécsben a hatodik emeletről, és a te nevelésedet is nagyon elhanyagolták, na, majd a fegyház megjavít.” Így aztán fegyházba vitték, gúzsba kötötték, és mindjárt elmúlt neki az a borzasztóan elhanyagolt nevelése, meg az alkoholista apa meg a prostituált anya is, és inkább önként jelentkezett a frontra.

Amikor én egyszer Moravská Ostravában dolgoztam, ott a következő eset történt: egy bányász elpáholt egy mérnököt négyszemközt, úgyhogy senki se látta, és az ügyvéd, aki védte, folyton azt mondta neki, hogy tagadjon, hogy nem lehet semmi baja, de a bíróság elnöke meg folyton a lelkére kötötte neki, hogy a beismerés enyhítő körülmény, de ő egyre csak hajtogatta a magáét, hogy nem ismerhet be semmit, és így szabadon is eresztették, mert bebizonyította az alibijét.

A maga dolga nagyon csúnyán néz ki, de azért nem szabad hogy elveszítse a reményét, mint ahogy a Janeček cigány is azt mondta Pilzenben, hogy még minden jóra fordulhat, amikor 1879-ben a miatt a kétszeres rablógyilkosság miatt rátették a kötelet a nyakára. És el is találta, mert az utolsó pillanatban elvitték az akasztófa alól, mert nem lehetett fölakasztani a császár őfelségének a születésnapja miatt, amelyik éppen arra a napra esett, amikor őneki lógni kellett. Így csak másnap akasztották fel, amikor már vége volt a születésnapnak, és ennek a fickónak még olyan szerencséje volt, hogy rá a harmadik napon kegyelmet kapott, és meg kelletett újítani vele az eljárást, mert minden arra mutatott, hogy tulajdonképpen egy másik Janeček csinálta az egészet. Így aztán ki kellett ásni őt a fogolytemetőből, és rehabilitálták a pilzeni katolikus temetőbe, és csak azután derült ki, hogy evangélikus, úgyhogy átvitték az evangélikus temetőbe.

A háború előtt élt Morvaországban egy Nemrava nevű úr, és ez még csak a vállára se akarta venni a puskát, amikor besorozták, mert azt mondja, őneki ellenkezik az elveivel, hogy valami puskát viseljen. Ezért lecsukták, amíg belekékült, és aztán megint esküre vitték, ő meg, hogy nem fog esküdni, mert ellenkezik az elveivel, és meg is maradt ennél.