Amikor évekkel ezelőtt a Vinohradyn laktam, ott lakott a földszinten egy házmester, és őnála albérletben volt valami kistisztviselő egy bankból, aki a Kramerius utcába járt egy söntésbe, és egyszer ott összeveszett egy úrral, akinek a Vinohradyn egy olyan vizeletvizsgáló intézete volt. Ez az úr soha semmi másra nem gondolt, és nem is beszélt másról, és csupa vizeletes flaskákat hordozgatott magával, és mindenkinek az orra alá dugta, hogy vizeljen bele, és vizsgáltassa meg a vizeletét, mert az ilyen vizsgálaton múlik az ember és a család boldogsága, és nagyon olcsó is, mert csak hat koronába kerül. Mindenki, aki abba a söntésbe járt, még a kocsmáros meg a kocsmárosné is, kielemeztette már a vizeletét, csak ez a kistisztviselő tartotta még magát, pedig ez az úr folyton utána somfordált a piszoárba, amikor kiment, és mindig azt mondta neki aggódó hangon: “Én nem tudom, Skorkovský úr, de nekem valahogy nem nagyon tetszik a maga vizelete, tessék belevizelni ebbe az üvegecskébe, amíg nem késő!” Végül is sikerült rábeszélnie. A kistisztviselőnek ez hat koronájába került, és ez az úr olyan alaposan megcsinálta neki azt az elemzést, mint az összes többinek a söntésben, a kocsmárost is beleértve, akinek elrontotta a boltját, mert az ilyen elemzés után mindig azt mondta, hogy nagyon súlyos eset, hogy a paciensnek nem szabad mást inni, csak vizet, hogy nem szabad dohányoznia, nem szabad megnősülnie, és kizárólag csak főzeléket szabad ennie. Úgyhogy ez a kistisztviselő borzasztó dühös lett rá, mint mindenki, és a házmestert választotta a bosszú eszközének, mert tudta, hogy ez a házmester egy goromba ember. Ezért azt mondta egyszer ennek az úrnak, aki a vizeletvizsgálást művelte, hogy az a házmester már nem érzi magát egészségesnek egy idő óta, és kéreti őt, hogy holnap reggel hét órakor menjen el hozzá vizeletért, mert meg akarja vizsgáltatni. És ő el is ment. A házmester még aludt, amikor ez az úr felköltötte, és barátságosan azt mondta neki: “Van szerencsém, Málek úr, jó reggelt kívánok. Itt van, kérem, az üvegecske, tessék belepisilni, és kapok hat koronát.” De akkor aztán kitört a botrány, mert ez a házmester gatyában kiugrott az ágyból, nyakon ragadta ezt az urat, és úgy odavágta a szekrénybe, hogy beleragadt! Aztán kihúzta a szekrényből, fogott egy bikacsököt, és gatyában lekergette a Čelakovský utcára, és ez az úr visított, mint egy kutya, mikor a farkára lépnek, és a Havlíček úton felugrott a villamosra, és a házmestert megfogta egy rendőr, összeverekedett vele, és mivel a házmester gatyában volt, és mindene kilógott, e miatt a közbotrány miatt bedobták a zsupkocsiba, és bevitték a rendőrségre, és ő még a zsupkocsiból is úgy ordított, mint egy bölény: “Gazemberek, majd én megmutatom nektek, az én vizeletemet vizsgálni!” Hat hónapot ült nyilvános erőszakoskodásért és hatóság elleni sértésért, és aztán ítélethirdetéskor elkezdte sértegetni az uralkodóházat, úgyhogy talán még ma is ül, és ezért mondom, hogy ha bosszút akarunk állni valakin, akkor egy ártatlan ember issza meg a levét.

Prágában a Tábori utcában szintén volt egy hasonló eset - kezdte Švejk -, volt ott egy Hořejší nevű kereskedő, szemben vele egy kicsit arrébb volt a Pošmourný kereskedő boltja, és a kettő között volt a Havlasa szatócs. Ennek a Hořejšínek egyszer az az ötlete támadt, hogy jó lenne társulni a Havlasa szatóccsal a Pošmourný ellen, és elkezdett tárgyalni vele, hogy összetársíthatják a két boltot és a cégtáblára kiírják, hogy “Hořejší és Havlasa”. De ez a Havlasa szatócs elment a Pošmournýhoz, és azt mondja neki, hogy Hořejší ezerkétszázat kínál neki a szatócsboltjáért, és azt akarja, hogy társuljon vele. De ha ő, Pošmourný, ezernyolcszázat fizet, akkor ő inkább vele társul a Hořejší ellen. Így aztán meg is állapodtak, és ez a Havlasa egy ideig folyton csak ugrált a Hořejší körül, akit elárult, és úgy tett, mintha a legjobb barátja volna, és amikor szóba jött, hogy mikor és hogyan lesz a társulás, mindig azt mondta: “Persze, persze, nemsokára. Én csak azt várom, hogy a lakóim megjöjjenek a nyaralásból.” És amikor ezek a lakók megjöttek, hát tényleg már kész volt minden, ahogy ő mindig ígérte ennek a Hořejšínek, hogy meglesz a társulás. Egy reggel, amikor a Hořejší kiment boltot nyitni, egy óriási cégtáblát látott a konkurrencia fölött: “Pošmourný és Havlasa.

Én már ismertem egy ilyen embert. Altiszt volt egy bankban. Ezreseket lehetett rábízni; egyszer egy másik bankban vett fel valami pénzt, és ezer koronával többet adtak neki, és ő ott helyben visszaadta, de ha leküldték, hogy hozzon tizenöt krajcárért karajt, akkor útközben megzabálta a felét. Olyan falánk és mohó volt, hogy amikor a tisztviselők májas hurkáért küldték, ő útközben a zsebkésével felnyisszantotta a májashurkát, és a lyukakat angoltapasszal ragasztotta be, ami öt májas hurkánál már többe került neki, mint egy egész májas hurka.

Én csak egy cseh írót ismertem személyesen, bizonyos Ladislav Hájeket, Domažlicéből. Ő volt az “Állatok világának” a szerkesztője, és egyszer eladtam neki egy korcs dögöt, mint fajtiszta spiccet. Nagyon vidám és derék úr volt. El szokott járni egy kocsmába, és ott mindig felolvasta az elbeszéléseit, amik olyan szomorúak voltak, hogy mindenki röhögött, és ő sírva fakadt, és mindenkinek fizetett a kocsmában egy pohárral, és mi el kellett énekeljük neki hogy “Domažlice kapuja, szépen ki van mázolva, aki aztat festette, a lányokat szerette… Hej, de most már hol van? Fekszik lent a sírban…

Én ismerek egy Ronovský nevű embert, ennek volt egy nagyapja, aki még a jobbágyság idején Olaszországban volt, és ott szolgálta le a tizenkét esztendejét, és káplári rangban jött haza. És mivel nem kapott semmilyen munkát, hát az apja magához vette szolgálni ezt a nagyapát. Egyszer elmentek rönköket hordani robotba, és ez a nagyapa, aki az apjánál szolgált, elmesélte nekünk, hogy egy ilyen rönk olyan nagy volt, mint egy ház, úgyhogy meg se tudták mozdítani. Erre ő azt mondta: “Hagyjuk itt ezt a dögöt, ki a fene fog kínlódni vele.” És az erdész, aki meghallotta, elkezdett kiabálni, és felemelte a botját, hogy azt a rönköt is fel kell rakni. Erre a mi Ronovský barátunk nagypapája csak annyit mondott: “Te piszok, te, én egy öreg obsitos vagyok.” De egy hét múlva idézést kapott, és megint berukkoltatták Olaszországba, és megint ott volt tíz évig, és azt írta haza, hogy majd ha visszajön, fejszével főbe kólintja ezt az erdészt. Még szerencse, hogy az erdész közben meghalt.

Évekkel ezelőtt egyszer együtt is szolgáltam a katonaságnál egy magándetektívvel, akit Stendlernek hívtak. Ennek olyan dudoros feje volt, hogy az őrmesterünk mindig azt mondta, hogy ő már sok dudoros katonafejét látott a tizenkét évi szolgálata alatt, de ilyen dudort még álmában se tudott volna elképzelni. “Ide hallgasson, Stendler, mondta neki mindig, ha az idén nem volna hadgyakorlat, a maga dudoros feje nem is felelne meg a katonaságnak, de így legalább a maga dudorja után fogja belőni magát a tüzérség, majd ha kimegyünk a terepre, és nem lesz jobb iránypont.” És nagyon kitolt ezzel a Stendlerrel. Néha masírozás közben előre küldte vagy ötszáz lépésre, aztán kiadta a parancsot: “Direktion dudoros fej.

Egyszer évekkel ezelőtt én is elhatároztam, tisztesség ne essék szólván, hogy képezni fogom magamat, hogy ne maradjak el, és eljártam a prágai Iparszövetség olvasótermébe, de mivelhogy rongyos voltam, és a fenekemen csak úgy világítottak a lyukak, nem képezhettem magamat, mert nem hagytak ott maradni, és kivezettek, mert azt hitték, hogy télikabátokat akarok lopni. Így aztán felvettem az ünneplő ruhámat, és egyszer elmentem a múzeumkönyvtárba, és a barátommal együtt kivettem egy ilyen könyvet a lélekvándorlásról, és abban olvastam, hogy egy indiai császár a halála után disznóvá változott, és amikor ezt a disznót leszúrták, akkor majommá változott, a majomból dakszli lett, és a dakszliból miniszter. Aztán a katonaságnál meggyőződtem róla, hogy valami igazságnak kell lenni benne, mert akinek volt valami csillagja, az már tengeri disznónak vagy valami más állatfajtának mondta a katonákat, és ebből azt hihette az ember, hogy az egyszerű katonák sok ezer évvel azelőtt híres hadvezérek voltak.

Ez pont olyan, mint egyszer a Valešnél, lent az étteremben, amikor egy ilyen baleknek szintén durchja volt, de nem játszotta meg, hanem mindig a legkisebb lapokat tette a talonba, és mindenkit hagyott betlizni. De micsoda lapjai voltak! Az összes színekből a legerősebbek. Ahogy most se kerestem volna rajta semmit, ha maga megjátssza a durchot, ugyanúgy volt akkor is, és a többiek se kerestek volna; de csak ment a játék, és mi folyton fizethettünk volna neki. A végén azt mondom: “Herold úr, legyen olyan szíves, játsszon durchot, és ne hülyéskedjen.” De ő nekem jön, hogy azt játszik, amit akar, fogjuk be a szánkat, mert neki egyetemje van. De aztán ráfizetett a dologra. A vendéglős jó ismerősünk volt, a pincérnővel is nagyon bizalmas viszonyban voltunk, úgyhogy a rendőrpatrujnak meg tudtuk magyarázni, hogy minden rendben van. Először is, micsoda gorombaság az tőle, hogy éjjeli csendháborítást követ el, és rendőrt hív, csak azért, mert a vendéglő előtt megcsúszik a jégen, és addig csúszik az orrán, amíg be nem töri. Mi hozzá se nyúltunk, amikor hamisan máriásozott, és amikor lelepleztük, olyan gyorsan kiszaladt, hogy orra esett. A vendéglős meg a pincérnő is igazolta, hogy igazán nagyon gentleman módra viselkedtünk vele szemben. Különben sem érdemelt semmi mást. Ott ült este héttől éjfélig egy árva sör meg egy pohár szóda mellett, és adta az isten tudja, miféle nagyurat, mert egyetemi tanár volt, és a máriáshoz annyit értett, mint a tyúk az ábécéhez.

Amikor a háború elején Szerbiába mentünk, minden állomáson torkig telezabáltuk magunkat, mert mindenütt csak úgy hordták az ételt. A libacombokról levágtunk olyan kis darabokat a legfinomabb húsból, és azzal játszottunk malmot csokoládétáblákon. Horvátországban, Eszéken, két úr a veteránok szövetségéből behozott a vagonba egy nagy kondér nyúlpecsenyét, de azt már nem bírtuk ki, és a fejükre öntöttük az egészet. Az egész úton nem csináltunk semmi mást, csak okádtunk kifelé a vagonból. Matějka káplár a mi vagonunkban úgy teletömte magát, hogy egy deszkát kellett rakjunk a hasára és úgy ugráltunk rajta, ahogy a káposztát tapossák, mert csak így könnyebbült meg, és a végén kijött belőle minden, felül is meg alul is. Amikor átutaztunk Magyarországon, minden állomáson sült csirkéket dobáltak be nekünk a vagonba. Ezekből semmit se ettünk meg, csak a velőt. Kaposfalván a magyarok egész darab disznósülteket hajigáltak be a vagonba, és egy bajtársat úgy kupán vágtak egy disznófejjel, hogy ő aztán három vágányon is keresztülkergette az adományozót az übersvungjával. Boszniában viszont már vizet se kaptunk. De Boszniáig, hiába volt megtiltva, kaptunk mindenféle pálinkákat, amit csak a szemünk-szánk kívánt, meg bort is patakban. Emlékszem, hogy egy állomáson valami hölgyek meg kisasszonyok sörrel akartak traktálni bennünket, mi meg belevizeltünk nekik a söröskannájukba. De futottak is aztán a vagontól!

Elmondok magának valamit, ami nagyon jól illik a mostani helyzetre, azzal a különbséggel, hogy akkor igazi háború helyett csak hadgyakorlat volt, és ugyanolyan nagy volt a pánik, mint máma, mert nem lehetett tudni, hogy mikor rukkolunk ki a kaszárnyából. Velem szolgált egy pořiči ember, Šic nevezetű, nagyon derék ember, de vallásos és borzasztó gyáva. Ez azt képzelte, hogy a hadgyakorlat valami szörnyű dolog, hogy olyankor az emberek felfordulnak a szomjúságtól, és a szanitécek úgy szedik össze őket menetelés közben, mint a lehullott gyümölcsöt. Ezért teleitta magát, hogy tartson a készlet, és amikor kirukkoltunk a hadgyakorlatra a kaszárnyából, és megérkeztünk Mníšekbe, azt mondta: “Fiúk, én ezt nem fogom kibírni, engem csak maga az Úristen menthet meg.” Aztán elérkeztünk Hořovicébe, és ott két nap pihenőt kaptunk, mert valami tévedés volt, és olyan gyorsan mentünk előre, hogy a többi regimenttel együtt, amik a két szárnyunkon jöttek, elfogtuk volna az egész ellenséges tábort, ami nagy botrány lett volna, mert úgy volt, hogy a mi hadtestünknek össze kell szarni magát, és az ellenségnek kell győzni, mert az ellenségnél volt valami nyamvadt főherceg. És elmondom, hogy mit csinált ez a Šic: Amikor lágereztünk, fogta magát, és bement vásárolni egy faluba Hořovice mellett, és délfelé jött vissza a lágerbe. Nagy hőség volt, a Šic még el is volt ázva egy kicsit, és egyszerre csak meglátott az úton egy oszlopot, az oszlopon egy kis szekrény volt, és abban üveg alatt egy egészen picike kis szobor Nepomuki Szent Jánosról. Erre ő imádkozni kezdett Szent János előtt, és azt mondta neki: “Ugye meleged van, szeretnél inni egy kicsit. Itt vagy kitéve a napra, biztos folyton izzadsz.” Aztán megkotyogtatta a kulacsát, húzott egyet belőle, és azt mondta: “Neked is hagytam egy kortyot, Nepomuki.” De megijedt, lenyelte az egészet, és a Szent Jánosnak nem maradt semmi. “Jézus Mária - mondja -, Nepomuki Szent János, ezt meg kell hogy bocsássad nekem, én majd kárpótollak téged, magammal viszlek a lágerbe, és olyan derekasan megitatlak, hogy nem bírsz majd megállni a lábadon.” És a kedves Šic úgy megsajnálta Nepomuki Szent Jánost, hogy betörte az üveget, kihúzta a Szent szobrát, bedugta a zubbonyába, és magával vitte a lágerbe. Aztán a Nepomuki Szent János vele aludt a szalmán, masírozáskor a Šic magával vitte a bornyújában, és nagy szerencséje volt a kártyában. Ahol lágereztünk, ott nyert, aztán Práchen vidékére mentünk, Drahenicében ültünk egy darabig, és ő mindent elvesztett az utolsó fillérig. Amikor reggel kirukkoltunk, az úton egy körtefán ott lógott a Nepomuki Szent János felakasztva.